Párizst látni, és meghalni

A behajtani tilos tábla léte, kb. a belső harmadik sávban ért el a tudatomig a csúcsforgalomban, amiben, úgy 1 órája nézelődtem. Nem álltam még rosszul az idővel, és tekintve, hogy fogalmam nem volt, hogy pontosan hol is vagyok…“II. Blogíró pályázatra beadott alkotás”

Optimista voltam az érkezés időpontját illetően, miszerint 11-12 óra körül a célnál leszek. A kezdetekben, mivel nem volt még truckos navi, sőt semmilyen, kidolgoztam a stratégiát. „Arra kell menni amerre nem tilos” Ez elég jól működik a mai napig.

Már a kihajtás sem volt egyszerű, mivel két sávon kellett keresztül verekedni magam, hogy elérjem a lehajtó sávot. Nem tudom, hogy a nagy kocsinak szól a segítség, vagy egyébként ilyenek a vezetők Sikerül kioldalognom és a kijárat után, valami fogalmam volt még a saját hollétemről, de ez is oda lett, amikor pár száz méterre, megláttam a magasságkorlátozó táblát. Nem vagyok túl magas, de ez már nekem is sok(k) volt, vagyis inkább kevés.

Itt kezdtem elbizonytalanodni, hogy merre is kellene menni tulajdonképpen. Mentem amerre lehet. A következő utcába behajtottam. A parkoló autóknak csak a tükreit kellett behajtani, és ezután a járókelők segítségével, akik a cm-eket figyelték sikerült bekanyarodnom, A „mutatvány” nagy ováció kísérte. Nem mondanám, hogy nyugodt voltam, de csodálkoztam rajta, hogy minek viselnek kabátot, mikor rólam meg szakadt a víz. Egy hosszú, macskaköves (jellegzetes francia) út volt előttem. Kicsit megnyugodtam, bár 30 km-es zóna volt fekvőrendőrökkel, azért elég jól haladtam. Nem mindennapi látvány lehettem a környéken, mert a reggeli bagettel, és újsággal hazatérő járókelők, csodálkozva bámultak.

Ha nem eset volna nehezemre még a levegővétel is, biztosan integetek nekik. Közeledett, az útvége. (Ez milyen hülye megfogalmazás, hiszen én közeledtem hozzá) Jobbra, vagy balra? Nagy kérdés volt, amíg oda nem értem, és eldőlt (A kérdés) amikor kiderült, hogy az egyik egyirányú. Benéztem az utcába. Ez reflexszerű, ha idegen helyen járok, (Amióta van navigációs készülékem ez kötelező) hiszen látnom kell, hogy beférek e. Beférek. Ha megkérem a sarki kávéház (Az a jellegzetes francia. Kiülős) alkalmazottjait, hogy a nem rég (kb. 9 óra lehet) kitett, székeket, asztalokat szedjék össze. Ha nagyon előrelátóak, akkor a napellenzőt is feltekerhetik. Így talán sikerül behajtanom, a jelenleg egyetlen járható útra.

Itt egy pillanatra megállnék, mert gondolom sokaknak szöget üt a fejébe, (Csak virtuálisan, és a velő párhuzamba állítása a rövidséggel, és lényegre töréssel kapcsolatban, ez is kérdéses számomra.) hogy mind ezt, milyen nyelven adtam elő? Egy kamionsofőr nyelv tudásának számát, csak a szabad végtagok mennyisége korlátozza, és az évek során, kialakul egy kifinomult nonverbális kommunikációs kézség. Gondolj arra, hogy egy egyszerű ember is megérti egy fuldokló mondanivalóját, anélkül, hogy hallaná, hogy mit mond. Valószínű, hogy nem azt kiabálja, hogy „- Vizet,vizet!” Karjait nem azért emeli ki időnként a vízből, hogy hozasson 5-10 sört.

Látod? Naponta találkozunk félreérthetetlen szituációkkal.
Ennyi kitérő talán belefért, és a továbbiakban, talán érthetőbb lesz, hogy „- mondom neki”, vagy „- mondtam neki

Jelen esetben, az összes végtagom szabad volt, így simán, magyarul közöltem: „- Hello. Van egy kis probléma”. Így, semmi flick-flack, Bonjour, meg ilyesmi. Miután intettem, a pincérnek, hogy fáradjon ki az üzlet elé, mindjárt értette, hogy valamikor (De lehet, hogy mostanában sem) nem gondoltak arra, hogy itt egy kamion fog járni, ezért az utat nem megfelelő méretűre építették. Nyelvtudás nélkül is láttam, hogy nem nagyon repes az örömtől, de összepakolta, a bútorokat, amit nagy boldogságára sűrű „Merci, merci”- vel háláltam meg (Azért ennyit csak tudok) Miután, sikerült bekanyarodni, kicsit fellélegeztem.

Persze az idő miatt már nem voltam ennyire nyugodt. Számításaim szerint nem sokkal voltam közelebb a célhoz, mint amikor elértem álmaim városát. Ez az út rávitt, egy kétsávos gyorsforgalmi útra. Itt „toltam” kb. 5 percig, amikor ismét el kellett hagynom az ADR tilalom miatt. Nyugodtságról, már nyomokban sem beszélhetünk, annál is inkább, mivel, ezen röpke idő alatt fogadtam főnököm hívását, amiben érdeklődött a hollétem felől. Hangja, mint mindig nyugodt volt, és csendes:

– Szia. Merre vagy?
– Aááá! Szia Robi – (Ezzel nem árulok el titkot, de megérdemli, hogy megemlítsem) Már(!) Párizsban vagyok.
– Mikor leszel a címen?
– Őőő.izé.. innen kb. 130 km….szerintem du 2 körül.
– Ok. 4-ig veszik át. Szia. Vigyázz magadra!

Rövid beszélgetés volt, de nem oldotta a bennem lévő feszültséget. Hol van már a 11 órai érkezés? Most megint le kell mennem. Sok mindenre számítottam a fent leírtak után…..

Követem saját szabályomat, kikerülve a tilalmi táblákat. Persze kérdezheted, hogy hol volt a térkép. Természetesen a térkép ott volt a kezem ügyében. Néztem, és tudtam, hogy merre akarok menni.(Azt nem, hogy hol vagyok) Alkalmaztam a bevált módszereket, hogy ha ez egyirányú, akkor kétszer jobbra vagy balra, és akkor ott vagyok. Ez így volt, mert, néha derengett, hogy „- Mintha, ezt, vagy azt láttam volna” Igen. Hogy stílusos legyek, volt néha Déjà vu érzésem. Ha tévedtél már el, akkor tudod, hogy a jelenség egyik fő ismerve, hogy nem tudod hol vagy, (Ha tudnád, akkor nem lennél eltévedve.) és mindig az általad legjobbnak gondolt utat választod, amiről persze később kiderül, hogy nem az. Kérdeztem rendőrt is, hogy merre kellene mennem, de sajnos annyit tudott az egész ADR dologról, hogy sárga tábla van rajta.

Fogalmam nincs, hogy keveredtem a lakótelepre. Ugyanúgy nézett ki, mint nálunk. Bérházak, játszótér, iskola (Nem. Semmi jellemző francia!) Itt, sajnos már olyan állapotban voltam, hogy …na, jó. Röviden, velősen (?) Lipótmezői, (Nem keverendő össze a Liptóival, ami nem egy lelkiállapot) Bizonyos testrész, olyan állapotban, és méretben, aminek érzékeltetéséhez a zabszem méretét hívják segítségül. Meg kellett fordulni, és nem lévén jobb megoldás, igénybe kellett vennem a játszótér egy részét. Itt, érintettem egy lakópark külső részét.(?)

A mai gyerekek, már nem homokvárat építenek, hanem ….igen. Lakóparkokat, hiszen a homokvár már a múlté. Azt is elképzelem, hogy figyelemmel a korra, jelzáloggal terhelik. Jean Paulka, oda adja Carolkának az általa épített objektumot, ha Carolka neki adja az uzsonnáját, vagy, hoz neki mindennap, jellemzően egy csokis Croissant. (Carolka örülhet, hogy nem mákos beiglit kell beszereznie, ugyanis nekem még nem sikerült a mákos semmilyen formáját fellelnem Franciaországban) Nem tudom, hogy itt, a jelzálogpiac összeomlása miben nyilvánul meg, de a létesítmények kamion által történő megsemmisülése egyértelmű jeleket váltott ki. Nagyon bántott a dolog, de a következő találkozásom, egy gyerekcsoporttal, már komoly lelki traumát okozott. A gyerekeknek, még nagyobbat.

Elhagyva rombolásom helyszínét, sikerült találnom egy járhatóbb utat. Azért ne gondolj autópályára. Jellemzően mindkét oldalon, mindenhol autók parkolnak, mint Budapesten. A gyerekek, az udvaron játszottak, majd, aki nem volt elmerülve a játékban, vagy a papás-mamás (Lehet, hogy ez sem a régi már? Nevezzük, inkább élettársasdinak?) számukra nagy kalandjában, az felfigyelt a közeledő kamionra, és rohant a kerítéshez.

Itt megállnék egy rövid magyarázatra. Ezek után, következik egy jellegzetes jelbeszéd, amihez szintén nem kell nyelvtudás. Nagyon sok országban, a gyerekek egy kamion közeledésekor kiszaladnak az út mellé (Ne autópályára gondolj!) és integetnek, illetve rázzák kicsiny öklüket, vagy inkább, olyan mozdulatot tesznek, mintha a vonaton húzgálnák a vészféket. Kamionos filmekben, főleg amerikaiban, így dudálnak a kamionosok. Egy zsineg van a balkezük felett, ami működteti a légkürtöt. Ilyenkor „illik” dudálni, amit a gyerekek nagy tetszéssel fogadnak.

A kerítésre tapadt gyerekek közül is volt, aki jelzett, hogy szeretné hallani, hogy mit tud a légkürtöm, amit én be is mutattam. Nagyon édik voltak. Amikor közelebb értem, akkor mosolyt erőltetve az arcomra, integettem is nekik. A jelenet kicsit feledtette, hogy hol, és milyen helyzetben is vagyok tulajdonképpen. Ekkor sikítva szaladtak az udvaron álló pedagógusokhoz. Egy csöppség markolta csak a kerítést kimeredt szemmel. Neki integettem még, de már nem láttam, hogy mi történik, csak a visszapillantóban figyeltem, hogy a, felnőttek öklüket rázva integetnek utánam. Kicsit meglepett, hogy ők is hallani akarják a légkürtöt, de tetszet, hogy ezzel talán imponálni akarnak a gyerekeknek, kimutatva, hogy tisztában vannak vele, hogy mi a trendi „mutogatásilag”. Tehát, nyomtam a kürtöt. Később gondoltam vissza, hogy talán az öklüket maguk felé fordítva rázták, és így teljesen más a jelentése.

Kihajoltam, mert egy személykocsi kicsit útban volt, és egy pillanatra belenéztem a tükörbe. Ekkor értettem meg, hogy mi volt a sikítás, és szaladás oka. A fej, ami visszanézett rám. Még én is megijedtem, pedig, már nem akartam mosolyogni, de ha hozzá teszem a mosolyt, abban az állapotban, inkább vicsorítás lehetett. Az alap fejszerkezet sem volt éjjeli manóé. Nem akarom hosszan ecsetelni. A hely szelleménél maradva, Quasimodo, akit barátságosan hátba vereget valaki Sokáig bántott a tudat, hogy a kisgyermek, aki a kerítésnél ragadt, talán úgy nőtt fel. Minap megelőzött egy kocsi. Kinyúlt egy kéz az ablakon. Egy ökölbeszorított kéz. Integetett. Nem dudáltam. Úgy láttam egy vas van a kezében. Egy kerítés darab.

Mondanom sem kell, hogy nem értem oda időben, értve a mondatott, amit minden kamionos, az elsők között tanul meg, több idegen nyelven. „Holnap reggel”
Ez a rövid történet, jut eszembe, amikor azt hallom Párizs. Ezek az események peregnek le előttem, és ezen események hatására, talán másnak szőrszálhasogatónak tűnő kritikával vizsgálom a megjelent truckos navigációkat. Nemrég volt nálam egy. Kaptam egy címet. Keresztül Párizson…

Jó gurit:
sklave
Kapcsolódó cikkek: Bill Gates, az inkontinencia, és a navigáció

2 hozzászólás
  1. avatar
    Gardoni

    Ez brutális cikk! Nagyon tetszett!
    Olaszországban is el lehet így játszadozni még autóval is! :D

Szólj hozzá te is a cikkhez!

Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.