Arra gondoltam, hogy megosztom veletek, az élményeimet, bár ezek nem mindig nagy kalandok, de mégsem mindennapi események még nekem sem. Az oldal szellemét figyelembe véve, a “főszereplő” természetesen, egy kütyü, és persze az ember. Tehát, nem technikai adatok, inkább, csak könnyed olvasmányok, amik nem éppen rövidek. ( Ez nekem nehezen megy ;) ) Nem is folyamatos történet, inkább epizódok. Hozz egy kávét, kavargasd, és olvasgass közben.
Csippan a gépem amivel kommunikálunk, az irányítómmal. Ma, már többször kérdezte, hogy mikor leszek ott, amire én mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom. Már 6-tól ott voltam a felrakón, mert a lelkemre kötötte, hogy nagyon ott kell lenni. Ok. Nagyon ott voltam, és úgy gondoltam, hogy 2-3 óra alatt végzek. Általában ez egy normális várakozási idő. Na jó, lehet esetleg 4 óra. A csippanás a 6-ik órában érkezett, amikor, még a fele létyó nem volt betöltve a 37 ezer literes tank gyomrában. Közben bőszen érdeklődtem, hogy kb. mennyi idő, de a figura közölte, hogy gőze sincs, mert még nem rég jött ide melózni.
Közben üzenetváltások, majd lehangolódva közöltem, hogy nem leszek ott a címzettnél 14 óráig, mert ahhoz minimum 11-kor el kellene indulni. Oké, akkor 12-ig meg még valószínűtlenebb, ugyan is erre kérte a megrendelő… Ja, ez még tutibb. Akkor, ha kész vagy vidd be a telephelyre, aztán lesz valami. 14-kor gördültem ki a kapun megrakva. De csak azért ilyen korán ( Reggel 6-tól!) mert oda jött egy öreg szaki, és nem értette, miért megy ilyen lassan.( Na, akkor én?) Rájöttek, hogy a szűrő, amin átfolyik az anyag, teljesen el van dugulva. Ez a 7-ik órában történt, és innen már villám gyorsan peregtek az események. Kész lettem! (Mentálisan nem kevésbé) Komolyan mondom ennyi idő alatt egy vödörrel is meghordtuk volna. Nem lett annyi amennyi kellett volna, így 20 ezer liter 10 literes vödörrel 2000 darab, ha egyedül csinálom kettesével, csak ezerszer kellett volna fordulni, ha ember is segít akkor 500 forduló. Volt időm számolni….
Szóval, megint csipog a készülék. Ez a csippanás, olyan, mint ha a fejedbe szúrnának, egy rajztűt. Az első sort úgy, mint egy SMS-ben, belépés nélkül is tudom olvasni. „ Holnapra foglaltunk jegyet a vonatra…..”
A vonatra !? Freiburg (D.) innen ( Lille környéke) kb 5-600 km. És nekem már nincs munkaidőm, ami max. 15 óra lehet, de ez már nagyon sok. 600 km, majdnem egy műszak, ami kétszer 4 óra 30 perc vezetés. Másra nem gondoltam, csak arra, hogy mikor leszek ott, és, hogy Olaszországba, hova kell menni. Ugyan is általában így szoktunk átmenni Svájcon, hogy ne kelljen vámolni, és Svájcban nem lehet közlekedni éjszaka mert kamionstop van. Minden nap. Így a vonaton meg van a 11 óra pihenő. Tiszta lappal indulsz neki Itália sík vidékeinek, ugyanis a vonat Novara állomásra érkezik, ami Milánó mellett van. Ha van kedved, nézd meg a távolságot a térképen, de kb. 400 valamennyi. Ez az út a vonattal, úgy 10-12 óra! Háát, nem egy kéjutazás. (Hogy miért ennyi?)
Első vonatozásom, innen Novarából , egy hozzám adott „tanuló”-val volt aki előtte mozdonyvezetőként tevékenykedett. ( Most is az, mert visszament. Nyugisabb neki. Azért az csak kötött pálya.) Kaptuk az utasítást, hogy menjünk a Novarába. Ok. De, ott hová? Lövésem nem volt, hogy ez mit jelent, aztán tisztáztuk, hogy a vonathoz. Srác kérdezi, hogy hol van, meg mi ez a vonatozás? Széttártam volna a karjaimat, de inkább vezettem. Megtaláltuk. Illetve találtunk valami bejáratot, ami vagy 10 kapuból állt. Jöttek-mentek a kamionok, de mind konténerrel volt, és előtte a parkoló üresen tátongott. Gyanús. Nagyon gyanús. Este volt…
– Oké srác. Elmegyek érdeklődni, hogy mi az ábra. – mondtam, majd, elrohantam.
Ez annak is szólt, hogy jó egy kicsit egyedül. Ez a páros dolog, amit mi négykezesnek hívunk, nagyon sok türelmet és toleranciát kíván. Gondold el, össze vagy zárva egy idegennel, napokra, hetekre egy fülkében. Nagy nehezen találtam két embert, akik valószínűleg a terminálhoz tartoztak, és akiknek, eltáncoltam, hogy hová, és mivel, és merre, majd kicsit bizonytalankodva mentem vissza.
– Nem tetszett nekem ez a két fazon. Azt mondták, hogy jó helyen járunk….
– Jó. Akkor maradjunk itt, mert itt van közvilágítás, és majd reggel beindulunk- vágott közbe, a fiatal kolléga, aki már hallott dolgokat Olaszországról, ( kirablás, szállítmány elrablás stb.) és úgy gondolta, hogy itt biztosabb. Persze akkor már én is túl voltam egy ilyen eseten, amikor engem raboltak ki, de ez Spanyolországban történt, és én is óvatosabb vagyok.
– Jó. Lehet, hogy igazad van, de mi van akkor, ha a fazonoknak hiányos a „tánc ismeretük”, és nem értették pontosan. Nézd meg, itt mindenki konténerrel megy be. Sehol egy magunk fajta kamion. Lehet, hogy nem jó helyen vagyunk, és reggel meg késő lesz. Lekéssük a vonatot, aztán ránk HTK-zák a jegyet. – morfondíroztam neki, amikor oda jött egy Devito szerű figura, és bőszen magyarázott, hogy mindjárt jön, csak leteszi, a kamionját, és a kiskocsival mutatja az utat. Hoppá!
– Látod – mondom- nem jó helyen vagyunk. Máshol van a mi helyünk. Nem lehet, hogy csak mi megyünk vonattal. Hol a többi?
– Ja. Aztán elcsal minket valahová, szól a haverjainak….- kezdett a mondókába.
– Állj! Bakker! Ha ebből indulunk ki, akkor nem lehet senkiben megbízni, ülj otthon, úgy nem lesz semmi bajod – mondtam, nem minden feszültség nélkül a hangomban – ez a Devito látta, hogy nem jó helyen vagyunk, és segíteni akar. Megyünk! Kész!- Devito ment elöl, és kb. három perc után ott voltunk.
– Ez az! Ez a mi helyünk! Látod itt állnak sorban.- mondtam – nem kell mindenben a rosszat látni. Ez egy kolléga. Egy nagyon jó kolléga. Lényeg, hogy bejelentkeztünk, és kaptunk valami papírt, közben kérdeztem, a sorban állókat, hogy mennyi a menetidő. Rászámoltam, hiszen a vonat az vonat.
– Öt-hat óra? – kérdeztem, és közben, azon agyaltam, hogy lehet, hogy sokat mondtam. Válaszoló, miután jót nevetett, elmagyarázta, hogy ha jól megyünk, akkor 10-11 óra, de volt már 13 is. Ajjj. És jött, a szép magyar kötőszó. No, ha annyi, akkor annyi. Én szoktam mondani, „Hamarabb nem leszünk ott, mint, amikor ott leszünk”. A felszállás úgy történik, hogy a vagonokat rátolják egy rámpára, és egy feljáró van a végén, tehát mindenkinek végig kell menni az egész szerelvényen. Ha nem felszálláskor, akkor leszálláskor. Figyeltem a beérkező vonatról leszállókat. A szerelvényhez hozzá tesznek, egy személykocsit, amiben a sofőrök utaznak. Ja, hogy csak egy van, azt csak később tudtam meg.
Mindenki nagy táskákkal cihelődött le a személykocsikról, és rohant a kamionjához. Na ez a személykocsi addig, amíg mi felmegyünk, egy másik vágányon van. Felmanővereztem a vagonra, majd össze szedtem a cuccomat, amit a várakozás alatt elkészítettem, és én is mentem a többiek után. Illetve, nem egészen, mert két személykocsi állt oldalt, és én, miért ne, nem abba mentem amibe a többség. A rebellis
– Menjünk a másikra, én nem tolakszom. A másikba nem ment senki – mondom emberemnek, és felszállunk. Se világítás, se fűtés. Minden fülke üres. Az se baj. Nem kell idegenekkel aludni. Ezek a fülkék négy személyesek, négy ággyal, tehát lehet négy idegen ember együtt. Kicsit kifújjuk magunkat. És valami, súgott valamit. Nem konkrétan, de …
– Te! Vasutas voltál! Nézd már meg, össze van e kapcsolva a két személykocsi ! – mondtam, a hang által vezérelve.
– Gyere gyorsan, mert nincs összekapcsolva – rohant fiatal kollégám, és már kapta is a csomagját, velem együtt, és rohantuk át a másik vagonba, majd néhány perc múlva elindultunk.
Folytatása következik!
Szenzációs írás, sose gondoltam, hogy kamionosnak lenni ennyi izgalommal jár és ennyiféle készséget követel. Gratulálok, várom a folytatást!
Szia Zsolto!
Köszi. Már kész van, csak kicsit ki kell gyomlálni.
mert …. hááát… izééé…lehet, hogy hosszú lett. :D
Nem baj, sok kalandról sokat lehet írni ;)
Azért ez a foglalkozás nagyfokú önmegtartóztatást követel. Még ha írásról van is szó :D