Gyurci jóvoltából ezúttal egy Motorola S9-es sztereó bluetooth fejhallgatót próbálhattam ki pár napig. Ez az írás akár a Múzeum rovatba is kerülhet, mivel bő két évvel ezelőtt egyszer már körülszaglásztam ezt a már akkor sem új modellt a Retek utcai Motorola márkaboltban, de akkor rövid úton le kellett mondanom a barátkozásról.

Az akkori telefonommal, egy HTC TyTn nevű Windows Mobile készülékkel párosítani lehetett ugyan, de a hang, ami kijött belőle, még telefonálni is ratyi volt, nem hogy zenét hallgatni. Akkoriban kipróbáltam más sztereó BT-headseteket is, de mindegyikkel hasonló eredményre jutottam, így azóta nem is foglalkoztam a dologgal – a netszerte olvasható kedvező tesztek ellenére elkönyveltem, hogy ez a technológia szóra sem érdemes, Bluetoothon zenét hallgatni felejtős.

Most úgy alakult, hogy jó pillanatban hozott össze a sors újból ezzel a headsettel, mert a TyTn már a múlté, és a jelenlegi WinMo telefonom (egy Samsung i780) mellett egy SonyEricsson W910i-t is aktívan használok. Ezúttal ezzel párosítottam össze az S9-et, és el is kerekedett a fülem, amikor meghallottam, hogy zenélnek együtt. De ne szaladjunk ennyire előre.

A készüléket igényes csomagolásban vettem át, melyben magán a fülesen kívül egy Motorola (leánykori nevén mini-USB-s) töltő, egy többnyelvű kezelési útmutató, többféle méretű füldugó és egy izgalmas formájú csatlakozó-adapter volt* – ennek a pontos funkciója nem derült ki, mert nem volt szükségem rá, és elfelejtettem utánanézni a leírásban.

Az első feltöltés mintegy másfél óra alatt lezajlott, és hozzáláthattam a párosításhoz. A folyamat fél percet se vett igénybe, három vidám kék villanás jelezte, hogy a összeforrt, aminek össze kellett forrnia, a telefonom kijelzőjén megjelent a headset és az autós profil jele is, utalva ezzel az S9-es kettős funkciójára: egyrészt sztereó zenehallgatási eszköz, másrészt klasszikus telefonos headset.

A készülék kialakítása nagyon különleges, tulajdonképpen egyetlen, többször meghajlított, rugalmas ív az egész. A Motorola mérnökei úgy képzelték, hogy egy méret mindenkinek jó lesz, mert se állítani, se tartós deformációt okozó módon meghajlítani nem hagyja magát. Egy átlagos felnőtt fejen még csak-csak elvan valahogy, de például a gyerekeim kisebb fülében és fején már sehogyan sem tudtuk megfelelően eligazítani még a legkisebb dugókkal sem. A két fülbedugós hangszóró merész kanyart vesz a fül fölött és lendületes ívvel megindul a viselő tarkója felé, ahol hátul, középen kiszélesedik, megvastagodik, hogy helyet adjon az akkunak, a töltőcsatlakozónak és a ki/bekapcsoló gombnak, valamint az állapotjelző lednek (ez piros, zöld, kék fényben tud pompázni), majd szimmetrikusan folytassa útját a másik fülhöz.

A jobb fülnél található szakaszban vannak a zenelejátszást vezérlő gombok (léptetés előre, hátra, lejátszás, szünet), míg a bal fülnél a hangerő-állító gombpár és a felvevő/letevő gomb kapott helyet. Ezek jól kitapinthatók, működésüket a füles kellemes csipogásokkal nyugtázza.

No, akkor jöjjön a próba, hallgassunk zenét. Felbiggyesztettem a rugalmas kelepcét a fejemre (fura érzés, hátul az akkus vastagodás a levegőben libeg, lefelé húzza, a igyekszik kicsavarni helyéből a két füldugót), a nyakamat mereven tartva vártam az első taktusokat. Le is esett az állam, amikor meghallottam őket, tényleg. Akkor még jól ült a fülemben a két gumidugó, így a basszusok és a magasak is erőteljesen, tisztán szólaltak meg, dübörgött, aminek dübörögnie kellett és csilingelt a csilingelni való. Hitetlenkedve csóválni kezdtem a fejem… de bár ne tettem volna! A füles ettől az ártatlan mozdulattól kimozdult a gondosan beigazított pozícióból és oda is lett a szép hangzás. A magasak és a mélyek eltűntek, maradt a közepekben gazdag, klasszikus telefonhang. Ha visszanyomtam a fülembe a dugókat, akkor nem volt gond, semmi surrogás, röccenés, „drop out” (pillanatnyi hangszakadás) nem volt hallható, akkor sem, ha pár lépésnyire eltávolodtam az asztalon fekvő telefonomtól.

Aztán kiderült, hogy a hátul a tarkótól jó pár centire elálló akkuegység miatt a fülessel a fejünkön se a kocsiba nem lehet beülni (beleütközik a fejtámlába, azonnal kiugrik a fülből), se egy nagyobb gallérú kabátot, mellényt nem lehet felvenni, mert az is beleakad a hátsó ívbe. Maradna tehát a sportolás közbeni viselet, de az meg azért nem jó, mert az intenzív mozgástól szintén elmozdul a két füldugó, állandóan igazgatni kell. Pár percnyi karót nyelt viselés után arra is fény derült, hogy a kezelőgombokat is tartalmazó merev műanyag ív nagyon nyomja a fülkagylóm felső részét. Szóval meg kell állapítanom, hogy a cucc sajnos számomra hordhatatlan.

Azért még kipróbáltam a telefonálási funkciót is, ezzel nem volt gond – ha jól a fülemben volt a két dugó, akkor tisztán hallottam a hívó felet és ő sem panaszkodott, hogy ne hallana engem. Amúgy érdekes dolog, mert akárhogy forgattam a fülest, nem találtam meg rajta a mikrofont, mégis működött (…hm, lehet, hogy nincs is rajta, és a telefon veszi fel a hangot? Ezt nem hinném, hiszen akkor mi történne, ha a készülék a zsebemben van, és úgy próbálok telefonálni?).

Lényeg a lényeg, az világossá vált számomra, hogy nem csak a népet ámítják azok, akik például a SonyEricsson zenehallgatásra kitalált, sztereó BT headsetjeit dicsérik. A technológia működik, képes jó minőségű hangot átvinni. A Motorola csak a megvalósítást rontotta el, de azt nagyon… A végső konklúzió, hogy ennek örömére most elkezdtem gyűjteni egy MW600-as SonyEricsson headsetre J.

*a headset az iPhone készülékkel való használatra is fel van készítve, a csomagban egy iPhone csatlakozót is találunk. Sajnos ezt a kiegészítőt nem tudtuk kipróbálni.