Sklave skóciai utazásának harmadik, befejező része. A fenti idézett jutott eszembe, mikor elolvastam az utasítást. Nem volt elég a vonatozás a csatorna alatt, az állandó balra tarts, és az egyébként új környezet is, most itt ez a hajós téma…
Csalódott voltam, hogy bár közel volt Edinburg, nem tudtam megnézni. Titkon nagyon számítottam rá. Ha nem is ezt, de szívesen megnéztem volna egy skót kisvárost. Érdekelt volna, hogy a gyalogosok is a másik oldalon közlekednek? Ők ott mennek, ahol mi jövünk?
Nem-nem, gyorsan a felrakóra! Siessek, mert 15-óráig töltenek. Van szűk 3 órám a 230 km-re, ami nem túl sok, lévén nem ismerem a forgalmat. 80-as átlagot számolva 3 óra alatt az 240 km, tehát elég lenne az idő, de ismeretlen helyen mindig rászámolok. Ki tudja!? A várost megtalálom, de az üzem nem a városban van.
Még jó! Egy fehérje feldolgozó. Gondolhatjátok, milyen szagot áraszt. Ezt persze a csak a közelében lehet érezni. Megjárom a kisváros utcáit, már ahol elférek. Megszán valaki, és megmutatja az utat. Na, ilyenekre szoktam rászámolni. Beesek a kapun, Már vártak. Mutatják a helyet. Jön az emberem. Újra meglepi. Az angoltudás mellé jól jönne egy másik nyelv ismerete. Ez nem más lenne, mint a lengyel…
Rövid vita, hogy mennyi súlyt lehet rápakolni. Európa legtöbb országában az összsúly 40 tonna lehet, és erre nagyon vigyázz mindenki. Vigyázok, mert szólt a kollégám, hogy a múltkor „fürdött” a rakományban, ami egy ilyen üzemben, nem kellemes szagilag. A 15 órás munkaidőt percre kihasználva, kigurulok a kisvárosban működő három kamionparkoló egyikébe. Piackutatás. Szerencsémre a parkoló, ha nem is piac, de egy Aldi szomszédságában van. Nem is kutatok tovább. Van még egy kis apróm, veszek pár apróságot. Meglepnek az árak. Nem sokkal drágább, mint máshol. Persze, a válság ide is eljutott. Nagy tervem a város meglátogatása kudarcba fullad, mivel szakad az eső. Amúgy is ez már Anglia és engem egy skót város érdekelt volna. Holnap szombat. Délutánra kell mennem a kikötőbe, tehát természetes ébredéssel kelek. Megint egy eseménydús napot hagyok magam mögött, ezért agyilag kissé leharcolva ájulok be.
Reggel a szokott szertartás. Kávézás, e közben fejből kinézés. Ez egy nagyon „hasznos tevékenység”, mert ilyenkor gondolod át az előtted álló nap feladatait, amiből ma ugyan nem sok van, viszont a napi jelszó a: Tengerre magyar!
Egy darabig pályán kell menni, aztán jön az utasítás a Sygicből. „ -Három kilométer után, térj le az X. kijárón” Le kell mennem. „ Bundáson” kell mennem egy darabig. ( A „bundás” kamionos szleng, ami azt jelenti, hogy nem pályán. Nem valószínű, hogy a bejövő magyarok találták ki, amikor télen kellett állati bőrökkel fedett lovakon közlekedni. Sokkal inkább a német Bundes Landeshauptstrasse ( kb. országos főútvonal) szóból eredhet, és annak rövidítése. Szerintem.) Itt azért már nem olyan kellemes közlekedni, mivel a balos kanyarban, nem látod a szemben forgalmat. ( Ahogy Zsolto is írta a hozzászólásában) Az út, elég keskeny, és két oldalt fák, vagy magas sövények vannak. Azért valahogy elboldogulok…
Megtalálom a kikötőt. A procedúra hasonló, mint a vonatnál. Megyek a többiek után. Izgulok kicsit, ez az első hajókázásom. A hajóba be kell tolatni, majd láncokkal erősítik hozzá a padlóhoz az összes kamiont. Gondolom a vihar miatt. Azért nem semmi meló.
Volt időm összepakolni. Megint figyelem a kollégákat, vegyes a cuccolások mennyisége, de most is eszembe jut a novarai dolog. Mutatja a „láncoló ember”, hogy hol feljárat. Szűk folyosókon megyek fel a harmadik, vagy negyedik szintre. A pincér vagy konyhafőnök, nem tudom, fogad egy tágas társalgóban és kérdezi, hogy mit akarok enni. Egyre rábólintok. Mondja a kabin számát. Kabin. Megint alábecsültem az utazási időt. Ez az út kb. 10-12 óra, tehát ezért a kabin.
Egy ágy, zuhanyzó, wc, és nagy tisztaság. Mint egy kis motel szoba. Tetszik. Nem vagyunk sokan. Ez nem egy nagy hajó. Mondom, már utólag. Akkor nekem igen nagynak tűnt. Nem is érzem, hogy hajón vagyok, pedig sokan kérdezték, hogy nem lettem e tengeri beteg.
Bevetem magam a zuhany alá. Kis idő múlva jön a … na jó, nevezzük górénak, és szól, hogy kész a kaja. A társalgó egy része, most kajálda, szépen terített asztalokkal. Kb. tízen vagyunk. A étel nem sok, de finom és pont elég. Mivel nem vagyok fáradt, elkezdem írni az út eseményeit, majd bevetem magam a tiszta ropogós ágyneműbe. Majdnem elalszom, amikor eszembe jut a mentőmellény. Ott fekszem rajta, ugyanis az ágy alatt van. Ok. Kicsit hallgatom még a vas által közvetített zajokat, amik álomba ringatnak.
Reggel kipihenten ér a góré bekiabálása, ami „vályúhoz” szólítja a népet. Újra nem sok mint a vacsora volt, de pont elég reggeli. Nemsokára az Europort-ban ( NL-Rozenburg) leszünk. Mindenki néz ki az ablakon, pedig sokaknak nem ez az első útja, és mégis érdekesnek találják. Kikászálódom, a hajó gyomrából, és sietek a telephelyre ami innen két kilométer, majd folytatom a megszakított hétvégi pihenőmet.
Bár, úgy terveztem, hogy hetente foglalom össze az eseményeket, ide írom a következő hetet is. Miért?
A meghajóztatott létyót Németországban raktam le. Rövid ide-oda tekergés után, ott találtam magam azon a felrakón, ahol az előző rakomány hozzám került. Nem kevésbé maratoni ( 8 óra) rakodás után, csippan a készülék. „ Szia. Foglaltunk jegyet a hajóra…..” No, akkor irány Dunkereque a kikötő. Már nem izgultam annyira. Ezzel a hajóval mentem át. A különbség, hogy a hajó Doverbe érkezik. Az út kb. 3 óra.
Ez fogadott a fedélzeten. Ez már tényleg nagy hajó. Ja! Akkor annak láttam. Ez itt a sofőr szint, ami a 7. emeleten(!) van.
Van benne pihenő szoba is.
Felnyargaltam a már ismert úton, csak most a csapadék hó formájában ömlött. Erről akkor halhattatok a rádióban. A városnézés megint elmaradt, mert másnap a lerakodás után vissza kellett hajóznom, mivel jött a húsvét. Rohanás Hull kikötőjébe, ahol várt rám a hajó. Ez még nagyobb, mint az előző kettő… A kabin két személyes és nagyon szűk, mivel osztozkodni kell egy lengyel kollégával. Azért jót dumcsizunk, mert találunk közös nyelvet. ( Nem a lengyelt)
Svédasztalos vacsorát kapunk. Utána megbeszéljük, hogy kinek milyen főnöke van, és megállapítjuk, hogy nekünk, itt most igazunk van. Mást is, de azt inkább nem részletezem.
Láthattátok, hogy azért, mert valaki már több éve csinálja, mindig jön valami szokatlan, új dolog. Tudom, hogy van, aki hetente akár többször is megjárja ezt az utat. Annak talán már nem annyira érdekes, de engem lenyűgöztek az úszó óriások, és utólag élmény volt ez a két út a szigetre.
Jó gurit
sklave
Kapcsolódó cikkek:
Hát, nagyon jó olvasmány volt a reggeli kávé mellé, tiszta nosztalgia. A kompos parkolásról az jutott eszembe, hogy minket egyszer a kompon beirányítottak az egyik fal mellé az autónkkal. Kiszálltunk, átvágtunk a tágas és üres parkolótéren a hajó gyomrában, majd felmentünk az utasszintekre. Kikötéskor ugyanazon az ajtón, amin beléptünk a lépcsőházba, szinte ki sem lehetett látni, fél méterre előtte ott állt egy óriási turistabusz. Gondoltam, sebaj, elölről megkerülöm. Előtte is állt egy másik, a kettő között éppen annyi hely, hogy oldalvájszt elfértem. Reméltem, hogy nem fog elindulni, a tenyeremet magasba tartva integettem araszolás közben. De ezeken túl megint egy busz oldala tornyosult elém — téglakötésben álltak szorosan egymás mellett a buszok, úgy éreztem magam, mint a patkány a labirintusban. Egyszer az egyik el is indult, mikor inaltam előre a vezetőfülkéje felé, hogy megkerüljem, hajmeresztő érzés volt. Mire a túloldalon kikeveredtem közülük, levert a víz rendesen. Szerencsére a család nem indult utánam, ők megvárták, míg elvonulnak a buszok. A mögöttem parkolók meg azt várták meg, amíg mi elvonulunk, mert olyan szorosan álltunk egymás mögött, hogy nem tudtak tolatni, hogy kikerüljenek. Hát, így jártak :)
Várom a további beszámolókat!
Hú, ez izgi leírás volt. Kemény lehetett a buszok között.