Többször szóltam már arról, hogy mi visz rá arra valakit, hogy vegyen egy navit. Igaz, nem fejtettem ki bővebben, bár emlegettem Párizst. Lényeg a sokkhatás, minek után kijelenti, hogy „- Kell!” Röviden, velősen. Ez a „velősen” kifejezés erősen elgondolkodtat… “II. Blogíró pályázatra beadott alkotás”

Miért teszik hozzá? Mi köze az egész rövidséghez? Áá! Mindegy. Majd nézek egy hentes szakoldalt, és majd elkezdek ott blogolni, bár ha lehet lassan bugyis boltban navit venni, miért ne lehetne összekapcsolni a hentessel is. HUSI&NAVI (A név felhasználása esetén, kéretik a forrást megjelölni!).

Tűzpiros cabrioval robogunk Párizs felé. Néha a szivarom hamuja rászóródik, a frissen vasalt hófehér nadrágomra, és még jobban elkenődik az igyekezettől, hogy lesöpörjem. Jajj, ha a nej észreveszi… Bár most nem szól, hiszen nem nemsokára Párizsba érünk, ami elvonja a figyelmét, az ilyen földi dolgokról. Nem látja azt sem, hogy a szintén hófehér, frissen vasalt ing, már kezd inkább netzpólóra hasonlítani, a rászóródott parázstól. Érdekes módon a jellegzetes sildes sapkát, amit általában francia filmekben látunk, nem akarja a szél levinni a fejemről. Annál jobban belekap nej selyemkendőjébe, és már majdnem a csomagtartónál lobogtatja, ahol a szintén jellegzetes bőrönd van felfogatva. Szótlanul nézünk előre. A rádióban, valami régi francia sláger szól. Meló közben is ha itt járok, ezt szoktam hallgatni. Nostalgie.

Néha, a szemem sarkából látom hogy felém fordul, bár a rajta lévő, szintén jellegzetes nagykeretes napszemüveg, ami közelít egy hegesztőpajzs méretéhez, nem nagyon engedi látni az arcvonásait. Az egész hasonlít egy jellegzetes francia filmhez, amiben pl. Belmondo, egy nyitott cabrioban száguld egy jellegzetes francia tájon, egy jellegzetes francia nővel. Nem szólnak. Belmondo szívja a szivarját, a nő selyemsálját lobogtatja a szél, időnként portalanítva a csomagtartóra erősített, jellegzetes bőröndöt…

Már nagyon közel van Párizs. Kicsit zötykölődünk, amin csodálkozom, hiszen autópályán megyünk. Nej, halkan megjegyzi, hogy „- Ott az Eiffel Torony.” Érdekes, érdes, mély hangja van. Felém fordul úgy mondja, de a szemüveges fej, inkább egy nagy pőcsik légyre hasonlít. Megijedek, és a hirtelen mozdulattól beverem a fejem a kamion leengedett felső ágyába, ami kicsit magamhoz térít. A szemem, még alszik, de hallom a tanulóm hangját. – Ott az Eiffel Torony – mondja lelkesen, nem tudván, hogy ez, most, minden csak nem lelkesedni való. – Hol a fenében vagyunk? – mondanám, de a szám kiszáradt, és a nyelvem, a szájpadlásomra tapadva áll ellen, a hangképzéshez szükséges mozdulatoknak. „Nekünk, most egyáltalán nem kellene látnunk Gustave Eiffel nagy művét, mert nem vagyunk abban a helyzetben. Sőt!”

A tudat, hogy eltévedtünk, stimulálja a veseműködésemet, és az „átmeneti tár”, bár a Windows virtuális memóriájához hasonlóan dinamikusan kezeli a tár méretét, de az is csak megtelik egyszer.(Lehet, hogy Bill Gatesnek inkontinenciája volt? Vagy eredetileg urológus volt?) Mind kettő nagyon bosszantó, sőt, kellemetlen tud lenni, hiszen a felső határok feszegetését, általában rendszerösszeomlás követi. Szóval, kezdett derengeni, hogy jó lenne, egy truckos navigáció, hiszem a nálam, nálunk lévő, csak „mezei” warezos, „az” , volt (Lecseréléséről itt olvashattok).

Gondolkodni kellene, de most csak egy gondolatom van, illetve a „virtuális memória” méretének problémája csak az egyik. A másik, ami mindig eszembe jut, amikor Párizs nevét hallom….

Nagy izgalommal készültem, az első Franciaországi fuvaromra. Hallottam kollégáktól, hogy ADR-rel (sárga tábla) milyen nehéz közlekedni, ezért kicsit izgultam. Ám az izgalmakat elnyomta a várakozás, hogy Párizson túl kell mennem. Azért lássuk be, hogy emberfia nem nagyon jut el arra csak úgy… A lerakó Brionne. Ez egy kisváros Rouen alatt. Nem lévén navigáció, (akkor még, csak hírek voltak róla, illetve, már lehetett „csinálni” laptopra) a térképen ez tűnt a legrövidebb útnak. Persze szelektív volt az út választása, hiszen tudat alatt Párizson akartam, átmenni ( Háát. Nem a legegyszerűbb. Jaa! Aki látni akar!).

Késő őszi, hideg reggel volt, az A4-es pályán közelítettem, a nagy álmok felé. (Nem rémálomra gondoltam akkor) 6 óra körül(!!) értem el a város peremét. Innen légvonalban nincs messze a Charles de Gaulle repülötér. Ez látszik az égen, hiszen teli van csíkokkal, és itt még elég jól látszanak a le és felszálló repülők. (Ha Lille felöl érkezel, akkor az autópályán keresztül megy a kifutópálya egy része.) Egyre jobban dobogott a szívem, és nézegettem az ég felé… (Később is, de teljesen más „apropóból”). A szívritmus emelkedésével, arányosan csökkent a forgalom ritmusa. Egyre több kocsi lett, és egyre lassabb tempóban haladtak. Nem nagyon idegesített, hiszen innen a cél, kb. 150-160 km-re volt. Úgy számoltam, hogy 10-re, de legkésőbb 11-re, biztosan odaérek.

Az A4-es, és az A104 (Az A104-es egy körgyűrű. Most már tudom.) találkozásánál, az innen jövő forgalom miatt már kezdtünk lépésben haladni, de még folyamatosan özönlött a járműtenger. Fogalmam sem volt, hogy honnan, és hová megy ez a sok személykocsi reggel hatkor. Azért nem erre számítottam. Itt, egy darabon együtt megy a két út, ami öt-hat sáv, majd a 104-es elkanyarodik Versaille felé. Sok kolléga húzódott a külső sávba, vagyis követve a 104-es vonalát (Most már én is így szoktam, de akkor?).

A táblán ki van írva, hogy Rouen felé az A13-as egyenesen. Hát akkor menjünk egyenesen.„ – A többiek biztos másfelé mennek”- gondoltam. Nem sokkal a csomópont után, ott egy tábla. „ Túzveszélyes” . Vagyis tűzveszélyes anyaggal tilos behajtani!

„- Áááá! Nekem 6-os osztályom van” (Mérgező)- nyugtattam magam, és nem gondoltam, másra csak, arra, hogy hamarosan megérkezem (Kb. Itt még tiszta volt a tudatom, azért tudom részletezni ennyire.). Elértem valami híd lábához. „- És igen! Itt van! Megérkeztem!” – sóhajtottam nagyot a boldogságtól (Most. Később, mástól) A híd lábazatába bele vésve PARIS. A Szajna, az út mellett folyik. A forgalom, meg csak csörgedezik. Már egyre többet állunk. Nézek be a személykocsikba. Elég nyugodtak az emberek. A francia emberek.

Azt gondoltam, hogy látok majd egy rakás Belmondot, meg Alane Delont, meg Derpardieuat stb. Hát nem. Ők is ugyan úgy néznek ki, mint egy német, vagy magyar, vagy akármilyen. Semmi jellegzetes franciaság. Nyugisan telefonálnak, vagy újságot olvasnak. Én meg nyugisan nézelődöm. Van időm. Lényeg, hogy itt vagyok. Előre nem is nézek, pedig nem messze ott virít egy tábla, ami teljes ADR tilalmat jelöl…