Egyszer minden jónak vége szakad, így volt ez a velencei kirándulással is. Bár a négy nap alatt eljártuk a cipőnk talpát, amikor eljöttünk mégis az-az érzés járt át minket, hogy nem láttunk mindent.

És így visszagondolva, még napokat tudtam volna sétálni, üldögélni a lagúna partján és küzdeni az összes nem működő GPS készülékkel… Ott tartottunk, hogy a Campanile tetejéről benéztünk a Dózse palota (Palazzo Ducale) udvarára… Előszónak néhány “tudományos gondolat” az egykori bíróságról és börtönről, a Wikipédia segítségével:

“A jelenleg látható palotát 1340-ben elkezdték építeni, elsőként a vízparti szárny készült el 1365-re. Teljesen 1424-ben fejezték be, majd pedig többször restaurálták. A Nagytanács 1419. július 30-án tartotta itt első ülését. Itt találhatók az egykori köztársasági testületek hivatalai, gyűléstermei is.

Az épület a vízről nézve nyújtja a legimpozánsabb látványt, Claude Monet is így festette meg. Ezt a homlokzatot folytatja a nyugati szárny, mely a Piazzettára néz. A nyugati szárny díszes késő gótikus kapuzattal kapcsolódik (Porta della Carta) a San Marcóhoz. A harmadik, keleti szárny a legfiatalabb, ez javarészt reneszánsz, külső homlokzata dísztelen. Ide ível át a Sóhajok hídja, mely a szomszédos börtönnel létesít kapcsolatot.”

Az épület, kívülről és belülről is gyönyörű, bár anno a rabok, a Sóhajok hídján átbandukolva nyilván másképpen látták. Akkor lássuk kik azok a dózsék (még szerencse, hogy a Wikipédián mindennek utána lehet olvasni, mert amit az idegenvezető “elhadart” annak csak egy része maradt meg mostanra):

“Az igen különleges státusú dózsei méltóságot 697-ben alapították az észak adriai lagúna vezetőjét megjelölve benne. A kis szigetek lakóinak történelmében ekkor a horvátok támadásai miatt vált szükségessé az egységes irányítás. A dózsét akkoriban a tribunok választották, akiket a bizánci császár nevezett ki a lagúnát lakók egyes csoportjainak élére.

Az első dózsék hatalma az egész lagúnára kiterjedt, és sokkalta szélesebb volt, mint bármelyik tribuné. A dózsénak joga volt összehívni, megnyitni és bezárni a népgyűlést, kinevezni a katonai és bírói tribunokat, valamint az állam különböző hivatalnokait. A dózse szerződést köthetett idegen hatalmakkal,ő képviselte a velencei államot külföldön, ő igazgatta és felügyelte az összes kormányügyet, és ami igen fontos volt, az ő kezében összpontosultak a lagúna pénzügyei.

A korai időszakban az állami kincstár egyet jelentett a dózse magánvagyonával.” Hmm, nem csoda a hatalmas díszes palota, a Dózse majdnem tejhatalommal bírt a leírás alapján.

Az épület egyik oldalán a bíróság, míg a másik oldalán a börtön helyezkedett el. A kettőt összekötötte a sóhajok hídja, amely amely arról kapta a nevét, hogy az elítélt rabok az ítélet kihirdetése után, hangos sóhajok közepette vonultak “új lakhelyükre”:

A kilátás elég körülményes volt, alattunk a lagúna, előttünk a börtönfolyosó, a végén a sötét és nyirkos börtöncellával… A szökés gyakorlatilag lehetetlen volt, mert a rácsok…:

…olyan sűrűek voltak, hogy átlátni is alig lehetett rajtuk. A hideg és sötét folyosón sétálva, szinte érezni a félelem szágát, és a kilátástalanságot. Menet közben benézhetünk a cellákba is. Sok jót nem mondhatok róluk.

Sötétek, nyirkosak, félelmetesek és árad belőlük a kilátástalanság… Nem hiszem, hogy a rácsot egyhamar át lehetne fűrészelni, egy veknibe rejtett reszelővel. De ha mégis, nemigen van hová menni innen…

Most, hogy a lényegen túl vagyunk, lássuk az épületet kívülről (belülről nincs kép, mert nem lehetett fotózni), mit ne mondjak lélegzetelállító…

A kép baloldalán, az “Óriások lépcsője”. Hogy miért ez a neve? a wikimapia magyarázata szerint: “A lépcső névadói az emeleti szinten jobbról és balról 1566-ban elhelyezett, Jacopo Sansovino Mars és Neptun „óriás” szobrai lehettek, kifejezve Velence nagyságát. Azt, hogy Ő a tenger és a föld ura.”

A fotók, a Dózse palota belsejéből készültek, mert ezt az apróbb “kihágást” nem tették szóvá az őrök… Sajnos a történet velencei része itt véget ér. Meglepően jól éreztem magam, élvezettel sétáltam a különböző nációk között, és kíváncsian hallgattam a különböző nyelven beszélő emberek zsongását.

És, bár ezt soha nem gondoltam volna, de tetszett az olasz emberek tempermentuma, vendégszeretet, és a nyelvük is. Ha egyszer még módom lesz rá, tutira visszamegyek hozzájuk…

Folytatjuk, legközelebb Hochostrerwitz várát fogjuk bejárni…

Kapcsolódó cikkek:

https://navigyurci.hu/2012/09/16/szabadlabon-velenceben-aquileia/
https://navigyurci.hu/2012/09/21/szabadlabon-velenceben-masodik-resz-velence/
https://navigyurci.hu/2012/09/30/szabadlabon-velenceben-harmadik-resz-meg-mindig-velence/
https://navigyurci.hu/2012/10/21/szabadlabon-velenceben-uton-hazafele-hochosterwitz-vara/